Blogok / [VIP] Adrienn / kavalkád

"A mindenség szétrobbant, minden parányi részecskéje elvált egymástól, kilódított bennünket a sötét és elhagyatott térbe, örökre elszakítva bennünket egymástól - gyermeket az anyaméhből, barátot a baráttól, egymástól távolodva, mindegyikünk a maga útján, a társtalan halál céldoboza felé.
De ez az ellensúly volt, a kötés és megtartás aktusa. Mint amikor az emberek erősen fogják egymás kezét, hogy a vihar le ne sodorja őket a fedélzetről, hogy ne engedjék magukat elszakítani egymástól, akképpen kovácsolt testünk egy láncszemet az emberi láncba, amely megakadályozza, hogy elsodródjunk a semmibe."

"Az intelligencia, ha nem képes arra, hogy szeretetet adjon vagy elfogadjon, szellemi és erkölcsi összeomláshoz, neurózishoz, sőt, esetleg pszichózishoz vezet. Az önmagával eltelt, befele forduló értelem, mint önző végcél, kirekesztve az emberi kapcsolatokat, csak erőszakhoz és fájdalomhoz vezet."



"Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba."

(...) amikor az elkülönítési idő lejárt, még mindig jó
egészségnek örvendett, és megint azt mondták neki, szedje a sátorfáját, és
menjen a háborúba. Amikor a szörnyű hírt meghallotta, Yossarian felült az
ágyában, és felkiáltott:
- Mindent kettőnek látok.
(...)
Ennek az orvosbandának a vezére egy méltóságteljes, szorgos úriember
volt, aki egyik ujját egyenesen Yossarian orra alá dugta, és megkérdezte: –
Hány ujjat lát?
- Kettőt - válaszolta Yossarian.
- Hány ujjat lát most? - kérdezte az orvos, és feltartotta két ujját.
- Kettőt - mondta Yossarian.
- És most mennyit? - kérdezte az orvos, és nem tartott fel egyet sem.
– Kettőt - válaszolta Yossarian.
Az orvos arca holdvilágos mosolyra gömbölyödött. - Istenemre, igaza van - jelentette ki diadalittasan. - Tényleg mindent kettőnek lát.

(...)

Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt, és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább.
- Mindent egynek látok - kiáltotta élénken.
A specialisták újabb csoportja rohant eszközeivel az ágyához egymást
törve-zúzva, hogy megvizsgálják, valóban úgy van-e, ahogy mondja.
- Hány ujjat lát? - kérdezte a bandavezér föltartva egyik ujját.
- Egyet.
Az orvos föltartotta két ujját. - Hány ujjat lát most?
– Egyet.
Az orvos föltartotta mind a tíz ujját. – És most hányat?
- Egyet.
– Az orvos csodálkozva fordult a többi orvoshoz. - Tényleg mindent egynek lát - kiáltott föl. - Meggyógyítottuk

Azt gondolná az ember, hogy neten mennyivel könnyebb... Hogy nincs az a stressz, a félrefutás, vagy a hirtelen jött vonzalomból adódó vakság, hiszen "minden" ott van feketén-fehéren. Ott vannak a szavak, a képek, a beszélgetések. Csakhogy nem csupán ennyi az ember. Számomra mindenki csak cselekedeteiben megismerhető. Ó nem, nem a nagy cselekedetekből, nem kellenek nagy dolgok. Egyetlen mozdulat, vagy gesztus sokat elárul bárkiről. És ez ugye csak személyesen derül ki. Aztán ott van megintcsak az a dolog, amiről én naiv úgy hinném, hogy könnyebb ebben a hűde virtuális formában: a visszautasítás. De nem, ugyanúgy rámegyek kicsit, amikor valakit megbántok azzal, hogy mégsem rá vágyom. Pedig úgy gondolnám, hogy egyetlen találkozás egy élettelen helyzetben (hiszen kettesben történik, bárhogy is nézzük, a világ nem szól bele, csak körülöttünk van) nem alakíthat ki olyasmit, ami alapján komolyabb elvárások kelhetnének életre. És mégis... De én mocsok nem ismerek más utat az őszintén kívül. Az, hogy valakiben meglátom a jót, nem teszi biztossá azt, hogy rá van szükségem egy életen át. Mert igenis az kell, hogy szükségem legyen rá! Ne csak elfogadjam, ne csak kedveljem, hanem érezzem égető szükségét annak, hogy megtartsam magamnak.
Miért nem lehetek én is kicsit igaztalan? Miért nem tudom egyszerűen azt hazudni, hogy: bocs, találtam mást. Vagy: bocs, még nem hevertem ki az előzőt. Vagy miért viselik ezt könnyebben a férfiak, mint azt, hogy nem, nem leszünk mi egy pár, ez van. Attól még lehet ugyanúgy szimpatikus számomra, csupán nem ő az álmom pasija. Ebben meg alapból nincs is hiba, hiszen nem lehetünk mindannyian mindenki álma-vágya.

A fenébe is. Most olyan ez, mintha én milyen mocsok lennék, pedig ezek a dolgok engem valóban bántanak. Számomra nehéz megtartani az egyensúlyt abban, hogy ne menjek bele olyan dologba, ami nem hozza meg a kívánt hosszútávú boldogságot, mégha pillanatnyilag kellemes is, ugyanakkor ne is bántsak meg a döntésemmel olyasvalakit, akit igazán megkedveltem, de tudom, hogy nem egymásnak valók vagyunk, mégha ez számára nem is nyilvánvaló.

Nagyszerű: kb. éjfélkor ágyba bújtam remegő-fáradtan. Kiszedtem a telefonból az ébresztést, ne keltsen fel semmi. Ha tudok aludni egy nagyot, nem megyek dolgozni, megéri. 6.08-kor már tettetni sem tudtam az alvást. Ilyenkor mi van?

Megyek, sétálok egy nagyot a kutyával a sárban.

Bárhogyis alakul a továbbiakban, jó, hogy ide regisztráltam. Jó emberekkel ismerkedtem meg. Persze vannak számomra érthetetlen figurák, de hol nincsenek? Viszont kevesebb lennék, ha nem találkoztam volna - virtuálisan vagy személyesen - azokkal az emberekkel, akik színesítik mindennapjaimat egy olyan nehéz időszakomban, mint a mostani. Mindig jó másvalakivel törődni, ha a saját dolgom megoldása elakad. Van, hogy egyszerűen az idő oldja meg, van, hogy a másirányú intenzív törődés új ötletet hoz a képbe.

Mondjuk így volt ez egész eddigi életemben. mindig jó embereket ismertem meg, valahogy velem mindig mindenki rendes. Miért van ez? A másik, hogy nekem mindig mindenki segíteni akar, pedig én ezt sokszor nehezen hagyom. Ez rossz tulajdonságom ugyan, de mire ez a nagy segíteni akarás? Nem vagyok az a kifejezetten elesett típus, tehát elvileg nem a szerencsétlenségem vonzza az anyáskodó (apáskodó) hajlamúakat. Akkor meg?

Azt hiszem hulla vagyok, az agyam leállt, a gyomrom feladta, az izmaim beintettek nekem. Jó éjszakát!

Ma megtanultam a saját bőrömön:

Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.

De túl vagyok rajta, itthon vagyok, jó helyen.

De a szerepek felcserélődése talán még a kisebbik gond. Engem sokszor az zavar, amikor valaki nem tudja elhagyni azt a szerepet, amit már kinőtt. Kölyökként erre még jók voltak az iskolaváltások, amik időnként mindenkinek új lehetőséget adtak, mindenki tiszta lappal indult az új osztályban, az addigi bohóc válhatott az igazság bajnokává, az örök komor felszabadulhatott, senki nem rökönyödött meg, mert nem ismerte az előző figurát. Nem tagadom, van helyük a szerepeknek az életünkben, de amikor valaki nem tud nyitni, és ledobni a régi cipőt, amit már régesrég kinőtt, ezt már ő maga is érzi, de mégsem képes megtenni... na akkor szűkölök és csavarodom, és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Ilyenek a jellegzetes külső jegyek is, mint a loboncos haj (fiúknál), laza, neadjisten igénytelen öltözet csupa lázadásból, vagy épp a feketeség. Ezek valamikor jelezték a hovatartozást, de pl. harmincévesen már nincs szükség rájuk. Anélkül, hogy "egyedi" megjelenésével vagy feltűnő viselkedésével ezt állandóan hangsúlyozná, egy huszonéves ember márpedig az ami, ehhez nem kellenek típusjegyek. Ekkorra a preferált csoport személyiségjegyei beivódtak, egyéniségével színeződtek, és egy kész ember áll előttünk, akire nem kell feliratokat aggatni, hogy mindenki tudja hova tegye.
Aki önmagát is csak keresi, címkékkel aggatja tele, az nem tud másvalakit meglelni úgy igazán.

Csatolt kép:

Ma egy kicsit úgy éreztem, hogy igaza van a Quimbynek:

"Az élet szép, csak te, Világ, vagy beteg,
megfertőzte valami az embereket,
szomorú, de fél az, aki szeret,
zokog a bohóc, a macska kihányta az egeret."


Mindemellett jó napom volt, jó emberek társaságában. Éljen március 10-e!

Túl vagyok egy igen intenzív hetemen. Minimális alvás, minimális evés. Rendesen igénybe vettem a szervezetem, de még most is csak mehetnék vagyok. És megyek is
Ezen a héten megismerkedtem - ugyan csupán virtuálisan - valakivel, aki kicsit (nagyon) én. Nem az, aki kiváló empátiás készsége révén ráérez, mit hallok szívesen, és azt mondja, hanem olyan, aki akkor is azt mondja, amit gondol, ha tudja, hogy ez talán nem a legjobb, amit mondhatna. És ez jó. Hallani mindannyian hallottunk már szépeket, jókat, nagyokat... Azt hiszem nem ez a fontos. Nekem nem. Dömdödöm.

S mivel nem szeretem szétszakítani magam, így nem nagyon válaszolgattam az itteni levelekre, de ami késik, nem múlik. Csak nem szeretnék úgy járni, mint Vacskamati:

"– Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle szerzet, mint én – nevetett rám a macskaforma képével. – Bent élt a városban, igen szerette mindenki… csakhogy…

– Csakhogy?

– Kicsit szeleburdi.

– Az igazán nem nagy baj – mondtam.

Mikkamakka elgondolkodott.

– Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy – mondta kis hallgatás után. – Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. „Jaj de jó – kiáltotta Vacskamati –, megyek veled!” A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. „Jaj!” – kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza."

(Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő)

Mivel ma is hulla vagyok már, nincs erőm írni az amúgy tartalmas napomról, és érdekes tapasztalataimról. De egyszercsak eljön annak is az ideje.

Most egyszerűen mindenkinek kívánok jó éjszakát:

Romhányi József: Tigrismama altatódala

Aludj szépen, tente-tente,
kedves kölöktigrisem te!
Ugrándoztál, szaladgáltál,
játszikáltál eleget,
csörgô csontot harapdáltál,
ráncigáltál beleket.
Csicsijja uuuuuu!

Aludj, édes, tente-tente,
szép véres a naplemente.
Dimbes-dombos liget mögött
üvöltget a sakálka.
Talált egy fél hideg dögöt,
meg is zibi-zabálta.
Csicsijja uuuuuu!

Álmodj ölést, tente-tente,
az istenke így teremte.
Májacskába, lépecskébe
vájd a mancsod, pancsikálj.
Vese-vese, szép vesécske,
fuss el véle, s hajcsikálj.
Csicsijja uuuuuu!

Hát tessék! Írtam már: még sosem regiztem társkeresőre, szóval az ismeretlenben tapogatózom. És akkor jön az ismeretlen, aki természetéből adódóan türelmetlenebb, mint én vagyok. Néhány napos kénytelen üresjárat normál esetben számomra semmiség, de sosem tudhatjuk, hogy a másik hogyan gondolkodik. Mindenki másként viseli az ismeretlennel való találkozást. Én - úgy tűnik - nehezen hangolódom rá a dologra.

Egyetlen emberrel találkoztam eddig netes kapcsolatból kiindulva. Látogattam egy (kutyás) fórumot, ahol beszélgetésbe elegyedtünk, és arra jutottunk, hogy érdemes lenne személyesen is találkozzunk. Vicces volt, ahogy elindultunk a találkára: mindeketten biztosítottuk a párjainkat, hogy minden rendben, nem sorozatgyilkossal randizunk, mert előtte sikerült egyeztetnünk közös ismerősöket, mintegy "referenciaként". Azóta eltelt három év, jó barátnők lettünk, ma is beszéltünk. Sok hétvégi programra utaztunk együtt, szeretem a családját, segítünk egymásnak, ha tudunk.

Visszatérve a mostani tapasztalathoz: érdekes dolog, hogy mások, számunkra kedvezőtlen cselekedetei mögött hajlandóbbak vagyunk belső indokot feltételezni a részéről, míg a saját kudarcunk esetében általában találunk külső körülményt, ami döntésünket meghatározta. Phű, ez nemkicsit homályosnak tűnik, pedig tudom, hogy az agyamban van értelme.


És hogy ma is legyen valami pozitív gondolat, mégha a csudajó hétvégém meg is hiúsult: egy kis Mérei.

"Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, olyanok, amelyeket csak alulnézetből lehet látni."

A cmabrigde-i etegyemen kéüszlt eikgy tnuamálny áitllsáa sznreit a szvkaaon bleüI nincs jlneestögée annak, mkénit rdeeözndenk el a btüek: eyegüdl az a fntoos, hgoy az eslő es az uolstó betü a hlyéen Iygeen; ha a tböbrie a lgnoeyabb özeássivszsg a jleezmlő, a sövzeg aokkr is tleejs mrtébéekn ovasalthó mraad. A jnleeésg mgáayzrataa az, hgoy az erbemi agy nem eyedgi btüeket, hneam tleejs sazakvat ovals.
Íme a bzoinytéik.
Úhygoyg tnseseek mkneit bkébeén hyagni a hleysersáii fmonisáokgkal!

Ma valahogy jó kedvem van, ezért még egy utolsó vicc.

Van egy pólóm, az van ráírva jó nagy betűkkel: BALEK
Csak tudnám mi került benne 34.700. ft-ba....

Csatolt kép:

Ma van a főz-mos-takarít napom. Tök jól elpörgök.
Délelőtt mikor pakoltam össze a cuccom, hogy kimegyek a kutyasulira, az eső hirtelen átváltott hóba. Vicces, gondoltam, még ilyen barmot, mint én, hogy ilyenkor is kimegyek. De mire kiértünk a sulira, teljesen elállt, és kellemes körülmények közt dolgozgattunk.
Be kellett lássam: az ebem dagi. Pedig én vagyok az, akinek mindezidáig egyetlen kutyát sem sikerült elhízlalnia, de most bizony ez a dög meglehetősen tunya és alulmotivált volt. Annyi a probléma csak vele, hogy ha meg jó kis pörgős, elemében van, akkor meg jól látszódnak a bordái, és másoknak szúrja a szemét. No de mi a fontosabb? Mások idióta véleménye, vagy az egészséges test és lélek, meg a jó mozgás? Naná, hogy leszarom, hogy a hozzá nem értők mit hablatyolnak, így hát marad a fogyasztás. Pár nap, és újra fitt lesz, sok ember megirigyelné az ilyen gyors eredeményért

Alapvetően nem tartom magam naivnak, de huhh... érdekes dolgokkal találkozik itt az ember. No de mire ez a fennhéjázás, én is itt vagyok nem?

Sikerült a délelőttöt a teljes pihi birodalmában töltenem. Azért nem vagyok tőle teljesen hepi, mert így néhány dolgomat még nem végeztem el, pedig praktikus lett volna. No de ami késik, nem múlik, most usgyi felpörgök. Egy frisstő fürdőzés után (mert azt imádom) hajrá egy kis meló, családi program, vásárlás, házi munka (ez már este 10 fele), ez a tervezet mára. A holnapi nap a hobbizás és a hobbimunka jegyében telik, ott sincs kímélet, minden időhöz kötött. Nekem mindig is az idővel voltak problémáim. Emlékszem, mikor 8 évesen egész nyáron hétről hétre tanulnom kellett (volna), mindig vasárnap este pánikoltam be a hétfőre kiírt házi feladat mennyisége láttán. Mivel mindre esélyem sem volt, már akkor ügyesen próbálgattam a lehetőségeket: pl. kihagytam szépen azokat a feladatokat, amelyek a lap alján voltak, mondván "nem vettem észre". Hát mégiscsak lehetetlen büntetni egy ilyen kicsiny emberkét azért, mert valamit nem vett észre...
Sajnos ehhez már öreg vagyok, így mindent meg kell tennem azért, hogy tartsam az időpontokat. Pl. egy szakdogára elég 3 nap (más dogájának megírására munka mellett két éjszaka is megteszi ) Az utolsó pillanatok kitűnő ötleteinek embere vagyok, aki igazán csak vizsgaszituációban teljesít. Ne kérdezzétek, hogy akkor miért kerülöm a versenyzést. A nők sosem voltak híresek az egyszerűségükről, hát nem akarok formát bontani.

Valahogy ilyenek a nők, és mindezt egy személyben csinálják, amolyan Jekyll&Hyde-stílusban, le a kalappal a férfi előtt, aki valamennyire is érti őket:

s
tay

Kb. 14 éves korom óta magamévá tettem a mondást, miszerint "a legfőbb indok, ami megbékít a ténnyel, hogy nő vagyok az, hogy nem fenyeget a veszély, hogy feleségül veszek egyet"

Mostanában már ritkán hallok új viccet (talán a kor teszi), de van egy csomó, amire azt mondom, hogy jó, hogy újra hallottam, előre került újra a repertoárban.


Egyik kedvencem a poénos mondások ontói közül: Woody Allen

Nem mintha félnék meghalni. Csak nem akarok ott lenni, amikor bekövetkezik.

Mondhatnám, hogy a szüleim nem szerettek. A kádban általában hajszárítóval és rádióval játszottam.

"Erdekes arca van. Erdekes hogy ez egy arc."

" ... az arca olyan volt, mint Louis Armstrong hangja."Már hetedik éve, hogy anyósom átjön karácsonykor. Idén újítunk. Beengedjük.

Amikor gyerek voltam, a szüleim sokszor költöztek. De én mindig megtaláltam őket.

Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem tagjának

"Megkérdezték tolem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni."

Valószínuleg túl lassú vagyok. Nemrég elütött egy autó, amit két ember tolt.

Vajon miért mondja minden nö, hogy csapnivaló szeretö vagyok? Hogy tudnak ilyen végleges álláspontra helyezkedni 3 perc alatt?

(A kedvencem: ) Egy utcalány azt mondta nekem, fáj a feje.

Egyszer megkértek, álljak modellt egy plakáthoz A plakát fogamzásgátlót reklámozott...

Egy kisállatkereskedésben dolgoztam. Az emberek állandóan kérdezgették, hogy nőttem ilyen nagyra.

Egyszer azt mondtam az apámnak, hogy már unom a körbe-körbe szaladgálást, erre odaszögezte a másik lábamat is a padlóhoz.

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiálltottak fel: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodrodó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.

Minthogy nemigen voltam még valódi társkereső állapotban, nem is ismerem a társkeresők természetét, ezért lehet, hogy számukra - tehát az idelátogatók számára - nagyon snassz lesz a ma esti részlet érzelmi világom kedvenceiből. De ha így is van, bocsássátok meg ezt nekem. Aki szereti Dömdödöm történetét azért, aki nem szereti, az foduljon el most, aki pedig nem ismeri, annak boldogan mutatom meg Lázár Ervin kis mesehősének tanulságos, számomra a szeretetről sokmindent (ha nem is mindent) kifejező történetét:

"Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek.
Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Az egyik éppen azt mondta a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!...” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, és akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást.
„Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem...!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott.
S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.”
S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a po-roszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.”