Blogok / [VIP] Adrienn / kavalkád

Csatolt kép:

Az egyik ember megeszi a másikat...

Mozgalmas napom volt ma. Jó és rossz egyaránt benne volt. Rengeteg sütit faltam be. A könyvelőnk Sándor, és az anyukája szépen ellátott minket finomságokkal, de annyival, hogy kezdetben csak röhögni tudtunk rajta. És elfogyott a nap folyamán Most csak pislogok, leginkább valami savanyút ennék, hogy helyre rázódjak.
Valahogy úgy érzem, hogy teljesen haszontalan volt a mai napom munka terén, pedig nem lustálkodtam. Ilyen vacak ez az irodai munka: sokszor nincs látszatja.

Megint nem jutottam el a koncertjegyekért Kárpótlásul azért egy kis Quimby

Líviusszal:

M
agam adom

Kiss Tibivel:

Fekete Lamour

Csatolt kép:

Csatolt kép:

Csatolt kép:

Csatolt kép:

Csatolt kép:

Csatolt kép:

Csatolt kép:

"A mindenség szétrobbant, minden parányi részecskéje elvált egymástól, kilódított bennünket a sötét és elhagyatott térbe, örökre elszakítva bennünket egymástól - gyermeket az anyaméhből, barátot a baráttól, egymástól távolodva, mindegyikünk a maga útján, a társtalan halál céldoboza felé.
De ez az ellensúly volt, a kötés és megtartás aktusa. Mint amikor az emberek erősen fogják egymás kezét, hogy a vihar le ne sodorja őket a fedélzetről, hogy ne engedjék magukat elszakítani egymástól, akképpen kovácsolt testünk egy láncszemet az emberi láncba, amely megakadályozza, hogy elsodródjunk a semmibe."

"Az intelligencia, ha nem képes arra, hogy szeretetet adjon vagy elfogadjon, szellemi és erkölcsi összeomláshoz, neurózishoz, sőt, esetleg pszichózishoz vezet. Az önmagával eltelt, befele forduló értelem, mint önző végcél, kirekesztve az emberi kapcsolatokat, csak erőszakhoz és fájdalomhoz vezet."



"Ui. kérem ha véletlenül aramennek tegyenek virágot Algernon sirjára a hátsoudvarba."

(...) amikor az elkülönítési idő lejárt, még mindig jó
egészségnek örvendett, és megint azt mondták neki, szedje a sátorfáját, és
menjen a háborúba. Amikor a szörnyű hírt meghallotta, Yossarian felült az
ágyában, és felkiáltott:
- Mindent kettőnek látok.
(...)
Ennek az orvosbandának a vezére egy méltóságteljes, szorgos úriember
volt, aki egyik ujját egyenesen Yossarian orra alá dugta, és megkérdezte: –
Hány ujjat lát?
- Kettőt - válaszolta Yossarian.
- Hány ujjat lát most? - kérdezte az orvos, és feltartotta két ujját.
- Kettőt - mondta Yossarian.
- És most mennyit? - kérdezte az orvos, és nem tartott fel egyet sem.
– Kettőt - válaszolta Yossarian.
Az orvos arca holdvilágos mosolyra gömbölyödött. - Istenemre, igaza van - jelentette ki diadalittasan. - Tényleg mindent kettőnek lát.

(...)

Tehetséges szobatársa az éj folyamán meghalt, és Yossarian úgy döntött, nem követi tovább.
- Mindent egynek látok - kiáltotta élénken.
A specialisták újabb csoportja rohant eszközeivel az ágyához egymást
törve-zúzva, hogy megvizsgálják, valóban úgy van-e, ahogy mondja.
- Hány ujjat lát? - kérdezte a bandavezér föltartva egyik ujját.
- Egyet.
Az orvos föltartotta két ujját. - Hány ujjat lát most?
– Egyet.
Az orvos föltartotta mind a tíz ujját. – És most hányat?
- Egyet.
– Az orvos csodálkozva fordult a többi orvoshoz. - Tényleg mindent egynek lát - kiáltott föl. - Meggyógyítottuk

Azt gondolná az ember, hogy neten mennyivel könnyebb... Hogy nincs az a stressz, a félrefutás, vagy a hirtelen jött vonzalomból adódó vakság, hiszen "minden" ott van feketén-fehéren. Ott vannak a szavak, a képek, a beszélgetések. Csakhogy nem csupán ennyi az ember. Számomra mindenki csak cselekedeteiben megismerhető. Ó nem, nem a nagy cselekedetekből, nem kellenek nagy dolgok. Egyetlen mozdulat, vagy gesztus sokat elárul bárkiről. És ez ugye csak személyesen derül ki. Aztán ott van megintcsak az a dolog, amiről én naiv úgy hinném, hogy könnyebb ebben a hűde virtuális formában: a visszautasítás. De nem, ugyanúgy rámegyek kicsit, amikor valakit megbántok azzal, hogy mégsem rá vágyom. Pedig úgy gondolnám, hogy egyetlen találkozás egy élettelen helyzetben (hiszen kettesben történik, bárhogy is nézzük, a világ nem szól bele, csak körülöttünk van) nem alakíthat ki olyasmit, ami alapján komolyabb elvárások kelhetnének életre. És mégis... De én mocsok nem ismerek más utat az őszintén kívül. Az, hogy valakiben meglátom a jót, nem teszi biztossá azt, hogy rá van szükségem egy életen át. Mert igenis az kell, hogy szükségem legyen rá! Ne csak elfogadjam, ne csak kedveljem, hanem érezzem égető szükségét annak, hogy megtartsam magamnak.
Miért nem lehetek én is kicsit igaztalan? Miért nem tudom egyszerűen azt hazudni, hogy: bocs, találtam mást. Vagy: bocs, még nem hevertem ki az előzőt. Vagy miért viselik ezt könnyebben a férfiak, mint azt, hogy nem, nem leszünk mi egy pár, ez van. Attól még lehet ugyanúgy szimpatikus számomra, csupán nem ő az álmom pasija. Ebben meg alapból nincs is hiba, hiszen nem lehetünk mindannyian mindenki álma-vágya.

A fenébe is. Most olyan ez, mintha én milyen mocsok lennék, pedig ezek a dolgok engem valóban bántanak. Számomra nehéz megtartani az egyensúlyt abban, hogy ne menjek bele olyan dologba, ami nem hozza meg a kívánt hosszútávú boldogságot, mégha pillanatnyilag kellemes is, ugyanakkor ne is bántsak meg a döntésemmel olyasvalakit, akit igazán megkedveltem, de tudom, hogy nem egymásnak valók vagyunk, mégha ez számára nem is nyilvánvaló.

Nagyszerű: kb. éjfélkor ágyba bújtam remegő-fáradtan. Kiszedtem a telefonból az ébresztést, ne keltsen fel semmi. Ha tudok aludni egy nagyot, nem megyek dolgozni, megéri. 6.08-kor már tettetni sem tudtam az alvást. Ilyenkor mi van?

Megyek, sétálok egy nagyot a kutyával a sárban.

Bárhogyis alakul a továbbiakban, jó, hogy ide regisztráltam. Jó emberekkel ismerkedtem meg. Persze vannak számomra érthetetlen figurák, de hol nincsenek? Viszont kevesebb lennék, ha nem találkoztam volna - virtuálisan vagy személyesen - azokkal az emberekkel, akik színesítik mindennapjaimat egy olyan nehéz időszakomban, mint a mostani. Mindig jó másvalakivel törődni, ha a saját dolgom megoldása elakad. Van, hogy egyszerűen az idő oldja meg, van, hogy a másirányú intenzív törődés új ötletet hoz a képbe.

Mondjuk így volt ez egész eddigi életemben. mindig jó embereket ismertem meg, valahogy velem mindig mindenki rendes. Miért van ez? A másik, hogy nekem mindig mindenki segíteni akar, pedig én ezt sokszor nehezen hagyom. Ez rossz tulajdonságom ugyan, de mire ez a nagy segíteni akarás? Nem vagyok az a kifejezetten elesett típus, tehát elvileg nem a szerencsétlenségem vonzza az anyáskodó (apáskodó) hajlamúakat. Akkor meg?

Azt hiszem hulla vagyok, az agyam leállt, a gyomrom feladta, az izmaim beintettek nekem. Jó éjszakát!

Ma megtanultam a saját bőrömön:

Stressz az, amikor üvöltve ébredsz fel, aztán rájössz, hogy nem is aludtál.

De túl vagyok rajta, itthon vagyok, jó helyen.

De a szerepek felcserélődése talán még a kisebbik gond. Engem sokszor az zavar, amikor valaki nem tudja elhagyni azt a szerepet, amit már kinőtt. Kölyökként erre még jók voltak az iskolaváltások, amik időnként mindenkinek új lehetőséget adtak, mindenki tiszta lappal indult az új osztályban, az addigi bohóc válhatott az igazság bajnokává, az örök komor felszabadulhatott, senki nem rökönyödött meg, mert nem ismerte az előző figurát. Nem tagadom, van helyük a szerepeknek az életünkben, de amikor valaki nem tud nyitni, és ledobni a régi cipőt, amit már régesrég kinőtt, ezt már ő maga is érzi, de mégsem képes megtenni... na akkor szűkölök és csavarodom, és nem tudok mit kezdeni a dologgal. Ilyenek a jellegzetes külső jegyek is, mint a loboncos haj (fiúknál), laza, neadjisten igénytelen öltözet csupa lázadásból, vagy épp a feketeség. Ezek valamikor jelezték a hovatartozást, de pl. harmincévesen már nincs szükség rájuk. Anélkül, hogy "egyedi" megjelenésével vagy feltűnő viselkedésével ezt állandóan hangsúlyozná, egy huszonéves ember márpedig az ami, ehhez nem kellenek típusjegyek. Ekkorra a preferált csoport személyiségjegyei beivódtak, egyéniségével színeződtek, és egy kész ember áll előttünk, akire nem kell feliratokat aggatni, hogy mindenki tudja hova tegye.
Aki önmagát is csak keresi, címkékkel aggatja tele, az nem tud másvalakit meglelni úgy igazán.

Csatolt kép: